Már egy jó ideje nem írtam, pontosabban egy hónapja. Köhöm, abba hagytam a bejegyzést, szóval két hónapja.
Összefoglalnám, hogy mi történt azóta. Férjhezmentem, eladtam a lakásunkat, nekiestünk a kis faház felújításának, Szegedre költöztünk Édesanyámhoz Kispöttömmel, ja és épül a családiházunk.
Az esküvő egész jól sikerült, egy kis kb 50fős összejövetel volt, utána egy kb. este hétig tartó ebéd, uzsonna, beszélgetés. Igazából fogok írni egy teljes bejegyzést róla, megérdemel ennyit.
Az elmúlt két hónap izgalmainak is megvolt a maga hátulütője. Egyszercsak elkezdtem nem enni. Minden egyes étkezés után gyomorgörccsel fetrengtem, így mivel el kellett látnom a kilenc hónaposomat, jobbnak láttam napközben nem enni. Csak úgy olvadtak le rólam a kilók, és az életkedv is. Elmentem egy gasztroenterológushoz, hogy kiderítsük, mi a baj. Persze, ahogy vártam, egy fincsi gyomortükrözéssel kezdtük. Eredmény: semmi bajom. UH: semmi bajom. Kezdek rájönni, -hacsak nem valami ételallergia-, hogy a stressz és a hatalmas nyomás, ami kikezdte a szervezetem.
Minden nap próbálok lazább lenni, kicsit kikapcsolni és nem mártírként benne állni a vödör sz@ rban. Sajnos a férjem nincs mellettünk, újítja a kisházat, így anyukámmal gyilkoljuk egymás idegeit. A házasságom sem túl fényes, egyre távolabb kerülünk. Van amikor már teljesen úgy érzem, hogy kész, vége, nincs értelme erőlködni, vegyük úgy, hogy egyedülálló anyuka lettem. Utána rámtör az érzés, hogy küzdenem kell. Újra és újra nekifutok, bár a lelkemben már nem sok tartalék maradt. Amikor az érzelmeidben nem is vagy biztos, és a káosz közepén ülsz, akkor bizony nagyon nagy erőfeszítésekkel jár újra és újra a másik tudtára adni, hogy van egy családja. El kell magyarázni, hogy mi az a család, mi az, hogy valaki apa és férj. Sokszor érzem úgy, hogy zárt ajtókat döngetek, mintha egy dacos kamasznak akarnám megmondani, hogy nem jól csinálja. A kiskamasz pedig csakazért sem…
Azt olvastam valahol, hogy ha valami nem sikerül és nem megy gördülékenyen, ha az ember csak küszködik, de nem lesz jobb semmi, akkor valószínűleg nem jó úton jár. Mi van, ha nincs választás? Anya vagyok és feleség. Meddig kell erőltetni valamit? Lehet, hogy túl türelmetlen vagyok? Úgy érzem, hogy elrohan mellettem az élet, amíg én az önsajnálatban fetrengek. Próbálok, új és új elfoglaltságokat találni, valamiket, amiért megint lelkesedhetek, mert úgy érzem, hogy megfulladok. Tehetetlen vagyok.
Boldog anya, boldog baba. Valahogy így képzelem. Arra jutottam, hogy a babám azért alszik rosszul éjjelente, mert én nem vagyok boldog, így ő sem kiegyensúlyozott és nyugodt. Hogyan lehetnék boldog? Próbálkoztam mandala teával, fény esszencia illóolajjal, habfürdővel, fodrásszal, sajnos ezek mind csak pillanatnyi örömet okoznak, közük sincs a boldogsághoz.
A terheket könyebben kellene venni, nem görcsösen cipelni. Ha máskor nem is, de most megtanulhattam. Két hónapja alig eszek, alszok és élek. Pedig a kisbabás fital anyaság a legboldogabb időszak, nem?
Ettől, ha lehet még rosszabbul érzem magam, hiszen, itt van megint valami, amit én nem jól csinálok, mert nem vagyok boldog.
Bezárva a négy fal között elszürkülök, betemetnek a kakispelusok és a bébijátékok, Pocoyo pedig az épelméjűségemet veszélyezteti.
Elég lehangolóra sikerült ez a bejegyzés, de tőlem sajnos most ennyire futotta.
Csak lazán!
Kommentek